Menekültes

Miközben Orbán sátortáborokba zárná (zárja!) a menekülteket, mi jó sokan, civilek, mindenféle profi menekültistápoló szervezet helyett próbáljuk koordinálni a menekülteket. Nem azért, hogy majd jól döngethessük a mellünket, hanem azért, hogy szerencsétlenek, akik 3 oldal kizárólag magyar szöveget kapnak a határon eljussanak a számukra kijelölt táborokba.

Múlt héten mentem először a "terepre" és rögtön egy sokkoló történettel találkoztam. Ezt elmeséltem Csider barátomnak, aki elkérte a sztorit, hogy a Népszabiban heti rendszerességgel, csütörtökönként megjelenő tárcájába használhassa. Íme az eredeti szöveg, alább pedig a Népszabi linkje. Ja és persze, hogy címlapra kerültünk ami a nyomtatottat illet.


Az első napon...

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!"

(Vörösmarty: Az emberek)

Amikor a múlt héten a hávégéponthu-n megjelent Migration Aid önkéntes-segítő fészbúk csoport felhívása, ballib neveltetésemből adódó szociális érzékenységem azt diktálta, egyből lépjek be oda. Onnan pedig a lakhelyemhez legközelebbi Miration Aid Déli-hez tagozódtam tovább.

Csütörtök este megyek először terepre. A csoporttagok ötletétől vezérelve, miszerint a helyszínen csináljuk a szenvdicseket előbb lerakom a szendvicsbevalót a bázison, majd hazamegyek késért, amivel vágni és kenni tudunk. Mikor visszaérek, épp van egy afgán csoport, a Nyugatiból hozta őket egy kísérő. Bicskére kell menniük, de mikor indulnak, a vonathoz kiderül, az egyikük szír és neki a debreceni tábort jelölték ki. Valahogy elvesztette a családját és az afgánokhoz csapódott. Neve legyen Abdel, A gyűlölet című filmben rendőrők által agyonvert srác után. Amikor ráeszmél, hogy neki másik táborba kell mennie, teljesen kiborul, zokog, beszélni sem tudunk vele. Aztán megnyugszik picit, életet lehelünk a telefonjába, amiben ugyan nincs sim-kártya, de valamilyen applikációval a net működik rajta. Nem igazán beszél angolul, de nagy nehezen összerakjuk, hogy itt a családja Budapesten, kicsit később az is kiderül, a Jászai környékén vannak.

No usgyi, gondolkodás nélkül elindlok vele, veszek neki jegyet, Vérmezőn át a Moszkvára, onnan villamos. Közben „beszélgetéssel” próbálom oldani a feszültséget.

De attól csak nő a feszültség... Abdel 1925 kilométert gyalogolt Aleppóból. Aleppó nincs, nem létezik többé. Romhalmaz. Abdel 20 éves. Németországba szeretne menni. Megverték a szerb rendőrök, a magyar rendőrök. Már Karlovy Varynál, vagyis tíz kilométerre a német határtól elkapták a cseh rendőrök, megverték, azt visszaküldték Magyarországra. Itt aztán megintcsak megverték, és étlen szomjan bezárták egy napra.

-No war, no problem – magyarázza miért is van itt.

Mikor a Moszkvára érünk, megnyugtatom, már csak tíz perc a család, de már a Mechwartnál rákérdez:

-Ten times?

-Yes, ten minutes. Zehn minuten – mondom neki - barátom, ha Németországba vágysz...

És közben hiába mutatom Abdelnek a várat, a parlamentet, nem tudom feoldani. Hogyan is tudnám, miközben az én városom épp, az övé romhalmaz.

Jászai. Abdel mutogat is a Falk Miksa utcába, ahol egy srác, az egyik kuzin integet:

-My family! My family! – kiabálja. Thank you my friend, thank you! – hálálkodik, miközben majdnem a villamos meg az autók elé lép. Vajon hol, mikor vesztették el egymást?

Én még ilyen mosolyt karonülő baba, kéjes hajadon arcán sem láttam. Ez a mosoly örökre a retinámba, hangja örökre a dobhártyámba ég.

Még egyszer elmondom nekik, ami a kötelességem: Mindenképpen el kell mennetek a kijelölt táborba!

De már nem is hallják, csak nagyon örülnek egymásnak. Együtt vannak és nekik ez mindennél fontosabb…

Valahogy türtőztetem magam, míg átmennek a zebrán, csak utána kezdek zokogni.

Siratom őket, a sorsukat, a mi sorsunkat. Az embertelenséget: ebből humanitárius katasztrófa lesz. És siratom a klasszikus értelmeben vett nyugati civilizációt, amelynek, tartok tőle, ez a népvándorlás lesz a vége.

Az elkövetkező napban vagy tízszer fakadok sírva, amikor erre gondolok vagy elmesélem.

Egy nap kell, hogy rendbe jöjjek lelkileg. Hogy ismét ki tudjak menni a „terepre”.

Ja, és Abdel, csak úgy, mint én, nagyon szereti a focit. Kedvenc csapata a Galatasaray

                                                                 ***

És a Népszabis cikk itt!

Orbán Viktornak és a bandájának meg a jó kurva anyját. Leginkább azért, mert ezt a helyzetet kihasználva, erre a helyzetre spekulálva akarják megnyerni a következő választásokat.  

Pite, amerikai pite

Onnan van az egész, hogy imádom a meggyes sütiket, főleg a meggyes pitét. Nem a boltit, amibe olyan undormányos töltelék van a meggy között, hanem a házit. Imádtam nagyanyám pitéjét és anyámét is, ameddig csináltak, ameddig képesek voltak jó pitét sütni. De sajna ez a múlté, magad uram, ha szolgád nincs, elkezdtem pitéket sütni, még tavaly ősszel, hogy profi pitesütő legyek a meggyszezonra.

Nem sokáig kutakodtam a recept után, hamar megtaláltam a Streetkitchen amrikai pite bejegyzését. Elsőre sem lett rossz, viszont asszem az én piteformám alacsonyabb, mint a streetkitchené, úgyhogy rendesen kifolyt a cukros, keményítős gyümölcsszaft a sütőbe, kellett súrolni, zsírt oldani rendesen.
Egy párszor eljátszottam még ezt, de az idén egy pár sütés alatt rájöttem a pitekészítés minden csínjára-bínjára. Ilyen praktikáim vannak: jól leszűröm, kinyomkodom a meggyet akár kétszer is. Sütőpapírt teszek a piteforma alá. Dóra azt írja becsomagolja a második sütési etapra, nekem ez elég szopó volt, úgyhogy én tepsit teszek alá.
Amit máshogy csinálok még: nem keresztezem a csíkokat a tetején, baszódjon vele a halál. És jó családi hagyomány szerint egy kevés diót darálok a meggy alá.
És frankón hagyni kell teljesen kihűlni, még úgy és szétomlik. Kanalazós amerikai pite.
Idén már hétnél tartok...