2017. június 16., péntek

Van Padrón!

Most megint egy szövevényes poszt következik: mi, hogyan és miért vág egybe. Mint megszokhattátok ez is azon néhány téma egyike-másika körül forog, amikről írni szoktam. Ezúttal (is) kaja és Baszkföld.

Nagy kedvenc magyar újságban!

Hongos a la plancha - vargányák vaslapon


Akinek szegről-végről köszönhető ez a történet, az Gödör Éva kedves, idős törzsvásárlónk az Atlantiszban. Nemrég meglátta az asztalomon a magyar-baszk szótárt és egyből rá is kérdezett, mi a fenét keres ez itt. Mondom, használom, mert tanulom a nyelvet. Kérdezte az okot, meséltem neki az Athleticról, baszk barátainkról, élményeinkről, gasztronómiáról.
No, a kedves hölgy nemsokára az utcán megállított és kérdezte láttam-e a Magyar Konyha aktuális számát, mert abban a tapasokról/pintxókról és baszk fogásokról is írnak. Sőt el is hozta nekem a lapszámot.
Tegnap volt rá időm, hogy felüssem a magazint, látom benne a tapas világnapja június 15!
Hát akkor enni kell!
És már írtam is Rozsinak meg Novákmarcinak, akikkel az Eliott Erwitt kiállítást szándékoztunk megnézni - mivel a megnyitó napján ingyenes volt - hogy a fotók után nézzük meg valamelyik tapas bárt.
Aztán továbblapoztam a cikket és látom az egyik képillusztráció a Bar Ganbarra nevű donostiai (San Sebastiáni) helyen készült. Paff! Ez volt ez egyik kedvenc bárunk Renjoe-val, amikor kilenc éve Baszkföldön jártunk. Frenetikusan és egyszerűen készítették a vargányát, máig a fülemben cseng, ahogy a főúr bekiált a konyhába:
"Mario, hongos a la plancha uno!"


Ahogy mi láttuk 2008-ban


Mundu txikia bat - Kicsi a világ


Ilyen kicsi a világ. Váczi Mariann sokszor mondta már, hogy igen, a baszk világ tényleg ilyen kicsi, de én mindig megdöbbenek ezen. Aztán ahogy kijöttünk a kiállításról mondom a két fényképésznek, hogy na gyerekek, akkor együnk egy tapast, ha már világnapja van. De hol tegyük? Bontxo, Falk Miksa? Pata Negra, Kálvin? Padrón, Horánszky? Hát legyen az utóbbi, a kicsi, meghitt hely: átvágunk a bulinegyeden a palotanegyedbe. A Korrika után is ott kötöttünk ki. A Padrónban az a jó, hogy a személyzetnek sikerül egy talpalatnyi Ibériát Budapestre varázsolni: például, ahogy helyet foglaltunk elkérték és eltették hátizsákjainkat, hogy kényelmesebb legyen. Nekünk. Ilyen közvetlenséget, ami legalábbis a bilbaói bárok jellemzője, én Magyarországon még nem tapasztaltam!
Mivel hármunk közül az ibériai konyhában leginkább én vagyok otthon a srácok rám hagyták a választást: első kanyarban a bár névadóját padrón paprikát kértünk valamint sült apróhalat és cevichét. Huhh. Az első kettőt ettem már a Korrika alkalmával, de cevichét itt még nem ettem, és étteremben sem és tengeri halból sem. (Kétszer csináltunk horgászat alatt, egyszer a csatin sügérből aztán meg Svédországban barna pisztrángból.)
Így érthető, hogy míg Rozsinak és Marcinak újdonság volt a kishal és a paprika, nekem a tengeri ceviche, amiben volt valami gyümölcs is (barack talán?). Mindenesetre elosztottuk mindhárom csemegét igazságosan. A kedves felszolgáló kisasszony kérdésére (aki emlékezett rá, hogy voltam már ott - Joder!?#%+"), hogy jól laktunk-e, csak mosolyogtunk és mutattuk az étlapot, hogy ezt azért mind be tudnánk falni egy ültő helyünkben.
És rendeltünk még egy kombót: chorizo, tintahalkarikák és gambas al pil-pil. A harmadik, a csípős garnéla bilbaói egységek étlapján is szerepel és mennyei a szaftja (is) kenyérrel kitunkolva.
Ezek után alap, hogy a kasztíliaiul kértem a számlát: "La cuenta por favor!". Visszakaptuk a táskákat - titokban abban reménykedtünk, hogy mindegyikbe csempésztek valami jóféle sonkát, majd halas, fokhagymás, csípős ízekkel a szánkban távoztunk az Astoria felé...

Esparragos y vainas - spárgák és hüvelyek


Ami nagyon bejön még a Padrónban, az hogy van szezonális étlap az általános mellett. Vagyis éppen szezonban lévő alapanyagokból is készítenek kajákat - érdemes a folyamatosan nézni a facebookjukat, hiszen ritka csemegék is felbukkannak. Meg szívesen javasolnék is nekik: például a serranóba tekert spárgát, amit az idei spárgaszezonban többször is megcsináltam és amivel Zolibá tapas-versenyt nyert a Cervantes nyelvtanfolyamán. Vagy a serranós cukorborsót, amiért borsót termesztek a kertben már harmadik éve.

A mennyei dárdák


Asszem tavaly ettem először spárgát, amikor Gővel kettesben lementünk Csongrádra és Gő a marhasteak mellé lobogó vízben blansírozta köretként . Az annyira nem ízlett, viszont idén elém került a sonkába tekert spárga recepjte. Szinte hetente csináltam, amint elérhető árba került a zöldség. (A petrezselymes újkrumpli nagyon illik hozzá, kitörölgetni a szaftját is! És hidegen még finomabb, mint melegen!)
Na és az elmaradhatatlan cukorborsó. Idén, a jó támasztéknak köszönhetően rekordot döntöttem cukorborsóilag. Kétszer egy kilót arattam, az egyik kilót Csongrádon zabbantottuk meg, a megszokott sonkás-fokhagymás szaftban, a másikat itthon, szintén a baszkföldi recepttel.
De a héten is szedtem még egy keveset, amiből leves lett.

Egy kiló cb.







2017. április 25., kedd

Scania-i napló, avagy pisztrángfogás Svédországban

Rögtön magyarázom is a címet. Első része. Scania-i elnevezés nem kamionos naplót takar, hanem ez Svédország legdélebbi megyéjének "nemzetközi" elnevezése. A helyiek így hívják: Skåne.
Második része. Richard Brautigan író könyvére utal, melynek címe Pisztrángfogás Amerikában. Szó sincs benne horgászatról. Egyszer belekezdtem, mert azt reméltem horgászós lesz, de nem. Viszont azóta sem száműztem a polcról...talán majd egyszer. (És akkor magyarázkodom is: annak idején pár horgászós Hemingway novella abszolúte kielégítette irodalmi-horgászigényemet.)

A történet ott kezdődik, hogy 1984 őszén Rajkai Balázs mellé ültem be az első osztályos padba a Lorántffyban, majd három évre rá Rosta Gergely osztálytársunk lett. Előbb csak osztálytársak és barátok voltunk (Balázs már első iskolás házibulin ott volt nálunk, amit névnapom alkalmából ültünk. Arra is emlékszem, hogy egy doboz gesztenyét kaptam tőle ajándékba, majd a harmadik résztvevővel Dalos Péterrel gesztenyeháborút vívtunk a szobában).
Aztán az általános után mi hárman együtt maradtunk: összekapcsolt minket a horgászat. Olyannyira, hogy Svédben arra jutottunk, hogy az elmúlt 25 évben legalább 130-szor mentünk úgy horgászni, hogy mindhárman ott voltunk. (Kétfős horgászatok sokkal többször történtek, de az itt nem ér.)

4. c. Itt még nem sejtettük

Boconádi teríték 2005, itt már tudtuk

És bár amikor Gő december 31-én a Csati partján elindította a most olvasható történetet, még csak azzal példálózott, hogy 40 évesek leszünk idén, jár nekünk egy külföldi horgászat, most már világos, hogy ezzel a kiruccanással negyedszázados horgászszövetségünket is ünnepeltük. Szóval Gő Szilveszter napján állt elő az ötlettel, miszerint negyedik ikszünk alkalmából menjünk horgászni Írországba. (Tavaly voltak ott Gyuri és Frank barátaival és elég jót verettek.) Gergely nem is restelkedett az ügyintézésben, január 4-én már volt ajánlatunk Ír- és Svédországból is. Sőt másnap már az a tó is megvolt, amit végül kiválasztottunk: a Ringsjön (Gyűrű tó). A helyszín ismeretében január végére kész is volt a terv: húsvétkor, autóval, négy teljes nap svédországi horgászat. Mindössze annyi kikötésem volt, hogy 200.000 forintba férjünk bele. Ennyit tudok erre áldozni.(Volt még egy olyan terv is, hogy mivel Gecsei Roland barátom Malmőben él, én egy napot eltöltenék vele, meg hát ott lakik a legendás gördeszkás Pontus Alv, akit ráadásul ismerek is. Szóval gondoltam ha már ott vagyok megnézném magamnak azt a várost, ahol e legmagasabb az egy főre jutó skatepark négyzetméter Európában s talán a világon is. Sajnos Roli azonban a nyár végéig Ausztráliában dolgozik, úgyhogy eme tervem dugába dőlt.)

Vajon emlékezni fogunk-e arra ezen blogbejegyzés nélkül, hogy egy héttel az indulás előtt még nem volt szállásunk? Illetve, hogy szándékaink szerinti szállásadónk baszott válaszolni az emailekre vagy két héten keresztül. Mindegy, a főszervező Gő ezt az akadályt is elhárította, és a Ringsjö kempingbe lefoglalt egy kisházat. Aztán némi logisztikázás után, - leginkább kaját és piát vittünk - pártunk és kormányunk jóvoltából nagypéntek hajnalán egy A8-as Audi fedélzetén kigördültünk Galambérék garázsából. Mintegy 1300 km-es út állt előttünk.

04. 14.


Brno és Prága között irgalmatlant szoptunk - kb. 1 órát vesztettünk - nem is baleset, hanem a folyamatos ügyködések miatt. Ügyködésnek az útlezárásokkal járó útjavításokat értjük a kilencvenes évek végétől, amikor is minden nyáron legalább egyszer Prágába utaztunk, leginkább a nagy gördeszkaverseny a Mystic Cup miatt. Hát azóta sem százas a Brno-Prága autópálya és még z új prágai körgyűrű is megtréfált minket, úgy 20 perc erejéig. Utoljára a kétezres évek elején jártam errefelé - Prágából mentünk Rotterdamba - és sok a változás a cseh sztrádán kívül. a cseh-német határon már autópálya vezet át, ahogy Drezdán is, így sajnos már nem látható "Észak-Firenzéjének" belvárosa autóból.
Aztán még egy kis idő eltelt a Berlinen való áthaladáskor is, így pont lekéstük a 19 órás kompot. Ezért kellett rostokolnunk Rostockban. Illetve a Rostocktól kissé északra lévő Warnemündében, ahonnan Gedserbe (Dánia) indul a komp. Mit tesz isten, csaknem negyven éve apám és anyám ugyanezen az útvonalon mentek Koppenhágába (és amikor visszaértek a családi legenda szerint én álltam a járókában és azt mondtam első szóként: mama).

Rostockban rostokolt rostogó Rosta Gő

Naná, hogy a komp is emlékeket idéz. A kétezres évek közepén jártam Dániában és akkor komppal mentünk át Miki barátom unokatestvéréhez néhány napra a Fehrman-szigetre. Ez a járat azonban a Fehrman-i út duplája, azaz két óra, az M/F Copenhagen fedélzetén. Gő és Balázs próbáltak aludni valamicskét, miközben én átfutottam a "szakirodalmat" a Magyar Horgászt és arra a megállapításra jutottam, hogy a hazai horgászsajtó igencsak sekélyes. Ehhez elég csak a címlapra tekinteni, amin egy pisztráng látható szákban, az orrára tekeredett damillal...

Szóval s tettel a kompról való legördülés után még majd 250 km várt még ránk a tóparti kempingig. Fel Koppenhágáig - a dán főváros előtt be az alagútba, és már dánokat a svédekkel összekötő Öresund hídon (Európa leghosszabb hídja 7875 méterrel) ki belőle. Ezt úgy oldották meg ezek a szerencsétlen elavult, ódivatú, maradi és mindenféle praktikumot nélkülöző skandinávok, hogy be se kell tenned a lábad a városba, átmész alatta és kész.
Amikor a lenyűgöző hídra felhajtottunk - 50 euró a hídpénz és ez csak egy menet! - már erősen bólogattam a mitfahrer ülésben, s hogy az út végén vezető Gergelyre át ne ragadjon irgalmatlan álmosságom, csak a jobb szememmel aludtam, a balt nyitva tartottam a látszat illetve Gő kedvéért. A hídon átérve megállít minket a svéd határőr/rendőr:
- What are you doing in Sweden?
- Fishing - szólt az autóból a kórus. Mire a rendőr széles mosollyal:
- Aaa, fishing is good!
Ennyiben maradtunk.

Aztán végre odaértünk. Éjjel kettő körül. Azt hiszem utazásaink során először nem pakoltuk ki a horgászcuccokat, maradtak a tetőcsomagtartóban, csak a ruhákat és a kajákat raktuk be a házba és egy-egy sör után nyugovóra tértünk azzal a tervvel, hogy jól kialusszuk magunkat, hogy a fáradtság miatt egy percre se kelljen megszakítani a másnap horgászatot...

Ideiglenes otthonunk frontja

04.15.


...fél 11-ig aludtunk. És amire keltünk attól elállt a szavunk, merthogy a havas eső vízszintesen szakadt az orkán miatt.
- Hát ilyen időjárásban ki nem hajózunk azt biztos - mondtuk. De a partról való bevetéshez kétség sem férhetett. Előtte azonban becsekkoltunk a kempingbe - itt megtudtuk, hogy igencsak "unusual" ez az idő -, vettünk horgászengedélyt és elmentünk a legközelebbi település - Hörby, igen, Hörby a parancsnok - ICA nevű szupermarketjébe. (Az ICA a svéd CBA. Vagyis nyilván nem cébéá, csak mivel svéd a vállalkozás, nem hiteles Tescóhoz vagy Auchanhoz hasonlítani.)
Na ott igazán sokkot kaptam. Nem mástól, mint a különböző termékek áraitól. Krumpli 11 egység - egy korona cirka 32,5 forint. Okés, akciósan lehet itthon 100 forintért is krumplit kapni, de a Hold utcai csarnokban a minap láttam 350-ért. Na takarodó. Utánanéztem, Svédországban a minimálbér fogalma nem létezik. Viszont egy 2013-as táblázat alapján egy bolti pénztáros fizetése havi 22600 egység. Tehát egy pénztáros több, mint 2000 kiló krumplit vehet a fizetéséből. Én nem tartom magam rosszul keresőnek, de ennek a felét sem tudnám megvenni, pontosan 800 kilót. Ejnye. Okés, az alkohol drága, meg a csónakbérlés, de a krumpli és az ásványvíz nem. Sőt például a sajt sem annyira: Gő és Balázs egy Allerums nevű sajt 70 dekás kiszerelése mellett döntött igen jól, mert nagyon finom az Allerums. E sajt kilója 133 SEK, azaz 4300 forint. Eléggé elkeserítőek ezek az arányok, pláne hogy albérlet és metrójegy árakat is összevetettem... Ja igen és majd elfelejtettem. A napijegy ára is fejbe vágott, ugyanis az 50 SEK, azaz 1625 HUF. A jó Csatira egy napijegy 3100 HUF. No comment.

Első napi körülmények

A kempingbe visszaérve már magunkhoz vettük a csúzlikat, hogy egy jó kajálást követően kezdhessük is a horgászatot. Minden holmit magunkra vettünk, mint egy valóságos téli peca alkalmával és elindultunk csapakodni. A kemping területén átfolyik és a Ringsjönbe torkollik egy patak, ennek a partjáról dobtunk először. Menetrend szerint szereltünk: Galambér elkezdte szórni a plasztikot, míg mi Gergővel úgy gondoltuk úszós készség lesz az ideális gilisztával csalizva, hátha be tudunk cserkészni pár szép sügeret, azonban egy pár akadón kívül semmi. Gő annyira értelmetlennek látta a tevékenységet, hogy egy beszakadás után vissza sem szerelkezett, inkább bebújt az ágyba. Bezzeg Galambér meg én!

Galambér, pisztráng, hó

Balázs megrögzött pergetőként kisvártatva észrevette, hogy a befolyónál rabol valami. Nem kellett sok, át is cuccoltunk és mivel Balázs nemsokára szép barna pisztrángot wobblerezett, kértem tőle én is egy jerkes botot és egy általa ígéretesnek vélt wobblert.  Nagyon sokat nem kellett dobálnom ahhoz, hogy két szüzességemet vesszem el egyszerre: sosem fogtam még halat wobblerrel és ez volt az első barna pisztrángom is! (A barna pisztráng tulajdonképpen sebes pisztráng. Az északon élő sebesekről hiányzik a piros pötty és bár ugyanaz az alfaj zöldesbarna színük van.) Icipici ugyan, de mégiscsak pisztráng, mégiscsak wobblerrel!

Kis pisztráng is pisztráng!


Nem hagyhattam aludni Gőt! Ha már én is pergetve fogok, Gő nem alhat!( Ilyen másodszor fordult elő a 25 év alatt, egyszer még Boconádon keltettem fel, olyan kapás volt hajnalban.) Csodálkozott is a jó Rostutyi: mi van itt? Máté perget, Galambér meg fenekezik? Igen, eléggé megborult a világ a tavaszi télben.    

A pisztráng baszkul amuarrain, azaz horoghal
 
Irgalmatlan pisztrángfogásba kezdtünk! A másodikat - egy szép példányt - is Galambér cájgjával fogtam, ugyanazzal a csalival. Mire felocsúdhattam volna Gő már egy kőhöz is verte szegény párát ezzel a szöveggel: ezt ma este megesszük! Az volt igen érdekes a pisztrángok kifogásában, hogy akasztás után nagyon furcsán jöttek. Bevágáskor magasra kiugrottak, ahogyan azt a csukákról híresztelik, majd egyenesen felénk vették az irányt, ilyenkor nem igazán érezni a halat, hiszen a damil nem feszül. Többször azt hittük már lefordult a horogról a zsákmány, majd kisvártatva ismét húzott.
Így pergettük végig a késő délutánt a torkolatban ívó kishalakra vadászó pisztrángok után. Balázzsal annyira belemelegedtünk a pisztrángozásba, hogy szinte észre sem vettük amikor Gő befejezte az akciót és elindult lefilézni a halakat és az előkészületek közben, már majdnem sötétben Balázs bedobott még egy pisztrángot. Kell-e mondjam milyet zabáltunk?! Gergő nagyszerű ötlete volt, hogy elevenítsük fel a tavaly a csatin elkészített cevichét. Ehhez ugyan nem volt lila hagymánk, sem korianderünk, sem csilink, de egy szál újhagyma és egy fél citrom leve negyed óra alatt éppen eléggé megfőzte az apróra vágott halat és nagyon passzolt a remek Wasa nevű kétszersültre. A nagy szeleteket meg egyszerűen megsütöttük vajjal egy jénaiban. Nagyon meglepett minket a pisztrángok hússzíne. Majdnem narancssárga az itthoni halványakkal ellentétben és sokkal olajosabb, zsírosabb. Majdnem lazac. És fenségesen finom!

Ceviche és vajjal sült pisztráng

04.16.


Másnap reggelre olyat változott az időjárás amilyent az óceánparton szokott: szélcsendre és verőfényes napsütésre ébredtünk. Egyértelmű volt, hogy kihajózunk. Bőséges reggeli - tulajdonképpen ez volt az kemping egyetlen szolgáltatása amit igénybe vettünk -  és szendvicskészítés követően merítettem egyet a nyugodt vízben kiválóan látható kishalakból, hogy legyen mit úsztatni a csónakból és vízre szálltunk. Helyismeret hiányában arra indultunk ahol csukát sejtettünk: a part melletti nádasokat kezdtük vallatni. Míg a többiek szórták a plasztikot én kishalat úsztattam vagy egyszerűen csak napoztam a csónak orrában.

Kép a csónakban

Kép a csónakból

Ha sütött a nap a szélcsendes öblökben kifejezetten kellemes volt az idő, viszont ha felhők jöttek és kikerültünk a szélárnyékból rendesen fáztunk. Ennek ellenére mindhárman megpirrantunk a napon. De sajna hiába próbálkoztunk, hiába mentünk egyik ígéretesnek tűnő helytől a másikig, erőfeszítéseinket nem koronázta siker, csak látott halig jutottunk. Viszont legalább jól beebédeltünk a vízen, úgyhogy a visszatérés után nem kellet időt tölteni a kajálással, egyből mehettünk a befolyóhoz. A kora estét megint pisztrángozással töltöttük. Minden módszert bevetettünk: úszózás, fenekezés kishallal, pergetés. Volt kapás rendesen, de csak úszóra és műcsalira. Gő egy idő után - ők már mindketten fogtak - azt mondja:
- Milyen érdekes, hogy fenekezőre nincs kapás...
- Még! - feleltem hangsúlyosan. És alig hogy ezt kimondtam máris vadul emelkedett a kapásjelzőm. Bevágás után szép magashátú pisztrángot fogtam, filére érettet. Meg is lett az utazás egyik jellemző szava, a hangsúlyos: MÉG.

Magashátú. MÉG. 

Halpucolás szempontjából úgy éreztem rajtam a sor és mivel magammal vittem a Mustad filézőkést amit szülinapomra kaptam a srácoktól meg is kértem Gergőt, hogy mutassa meg ismét azt a módszert amivel szép filéket lehet vágni. (Próbálkoztam már, de mivel nem volt jó késem csak szétszabdaltam a halakat.)
A jókora adag cevichét ezúttal cassoulet, azaz francia sólet követte amit Gő hozott a Bordeaux-i specialitások boltjából. Telezabálva már egyáltalán nem volt kedvünk átmenni a főépületbe szaunázni, ez talán megbocsátható. Főleg másnapi teljesítményünket nézve!

04.17.


A fényképek tanúsága szerint Balázs már 7:58-kor elkezdte vallatni a torkolatot, vagyis eléggé bekezdtünk. Az előző napi látott csuka helyére mentünk először s nagy meglepetésünkre Gergő és a nap első kapása egy pisztráng volt, ami minden bizonnyal területvédési szándékkal csapott oda a hozzá képest jókora csuka-wobblernek. Sőt egy fertály órán belül egy szelesebb részen Gő egy csét is kiemelt.
Tessék csak figyelni a csuka testén lévő sebeket! Mekkora lény fognyomai azok!

Gő és sebes csukája

A következő napszakban szelesebb vizekre hajóztunk minthogy Gő tavaly hallotta Írországban : No wind, no pike! azaz ha nincs szél, nincs csuka. És Galambér igazolta is a tézist, a szeles öblökben kétszer is eredményes volt. Balázs így tulajdonképpen visszatért, hiszen amikor általánosba jártunk a szülei dolgoztak többek között Svédországban így Galambér ha jól emlékszem két nyarat is horgászott (csukázott) már a svédeknél
Hanem ezek a csukák a szákban olyat verettek, hogy igazi művészet volt kibogozni őket, horogból, hálóból. Sajna a kisebb példány odalett a szabadítás közben így a csolnak aljára került Gő pisztrángja mellé.

A mi svédünk egy svéd példánnyal

Viszont nemsokára iszonyat idő kerekedett, számunkra legalábbis. Befelhősödött és igen erős szél fújt. Mivel elég messze keveredtünk a kempingtől úgy döntöttünk elindulunk haza, hogy még pisztrángozhassunk egy jót. Viszont visszafelé pont pofába kaptuk a szelet, amely fél méternél magasabb hullámokat korbácsolt. Ahogy téptünk a nyílt vízen, minden második hullám becsapott a csónakba. Főleg az orránál, ahol én ültem. Egy ideig nem nagy volt baj, de kb. az út felénél a padról elkezdtem átázni, méghozzá alulról. Nem voltunk ilyesmire felkészülve s én életem egyik legkeményebb negyedóráját éltem át. Széjjel fagytam a jéghideg víztől és széltől. 

Haragos a Ringsjön

Az alsógatyám is átázott, de mit volt mit tenni aznap még nem fogtam halat, gyorsan tennem kellett valamit, azaz átöltözés után vacogva ugyan, de kimentem a befolyóhoz. Ahol a vízen abbahagytuk, ott folytattuk a partról. A kemping szélvédett öbölben van, úgyhogy egy kis tornával sörivó-állapotra melegítettem magam a délutáni napon. Hamar kipergettem - ezúttal Gergő cájgjával - egy pisztrángot bár kabátba akadt neki. Ahogy vezetem, Gő jön a szákkal de a pisztráng ahogy meglátja a hálót kitör. Aztán megint, aztán megint. Na, mondom magamban, majd ha nekem kell szákolni, óvatosan tartom a vízben a szákot had húzza bele az elejtő. És nemsokára amikor Gőnek én szákolok, maradok hidegvérrel aztán jön a pisztráng, össze-vissza, beúszik alám, onnan szinte kirepül. Fú de szívatós volt. 

Gergő úszóval

Amikor Balázs megfogta a napi utolsót és én jöttem a szákkal, rám is mordult:
- Azt vidd innen!
Azonban a szákos balekolás és az utolsó pisztráng között még történt valami. Mégpedig az, hogy az egyik óvatos fenék-kapást sikerült megakasztanom és frankón fárasztanom is kellett a pisztrángkirályt. Egy 45, azaz negyvenöt centist pisztrángkirályt! Nagyon örültem, pláne az egész napi böjtölés, ázás-fázás után. Amikor készítettük a képet Gő az mondta:
- Ez már egy lazac!     

45 centiméter

Ez, az ötödik pisztrángom volt a legnagyobb. És oly hihetetlennek tűnt, hogy a "betlikerülő" hal, az a hal, amit akkor is fogunk, ha mást nem az a barna pisztráng. Nem sikerült a horgászat, akkor menjünk pisztrángozni, azt úgy is fogunk.
Halpucolásban Balázs volt a soros. És megint érintetlenül hagytuk az otthonról hozott kaját: három pisztrángot dolgoztunk fel. A királyt és Gő délelőttijét lefiléztük és vajjal kikent, majd feketeerdei sonkával bélelt tepsiben sütöttük meg. Hozzá sóban sült cékla és párolt krumpli. Előtte természetesen ceviche. Nézzétek azokat a filéket! Tényleg lazacszínű és lazacállagú. És hogy a cékla mennyire passzol a halhoz, nem gondoltam volna. 

Pisztráng tepsiben

Pisztráng tányéron

04.18.


Utolsó napra a tó távolabbi részeit terveztük felfedezni. Már kora reggeltől elég szeles volt az idő, úgyhogy az előző napi elázásból okulva felszerelkeztem amennyire lehet. Vagyis az esőköpenyem úgy magamra húztam, hogy sehol se lógjak ki belőle. Kellett is ahogy átverettünk a tavon. Mire helyet választottunk migrénes fejfájásom támadt. Mivel gyógyszer nem volt nálunk és mivel vizet nem akartam inni, mert a csónakból való ürítés nem éppen a legkellemesebb négy rétegből kihámozva, pláne nem nagy szélben, fejfájásom szinte elviselhetetlenné gerjedt. Az öbölben, amit kinéztünk tombolt a szél és hóviharok kerekedtek tízpercenként.

Hóvihar és napsütés egyszerre

A kapás sem volt jó - egyedül Balázsnak volt élménye egy nagy és ravasz süllő képében, aki kikövette a wobblerét, rá is fogott, de csak igen finoman - ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk, bevásárolunk a hazaútra, kicsekkolunk és pisztrángozunk még egyet búcsúzóul.
A bodegában gyorsan bevettem egy folyékony algopirint, és ledőltem olyan negyed órára, amíg a többiek összeszedték magukat. Kicsekkoltunk - itt jött az első mellbevágó ár csónakbérlés: majd 90 ezer. 
Majd ahogy jöttünk, úgy mentünk az ICA-ba, én ámuldoztam és szörnyülködtem az árakon és a szuvenír sajtok és csokik, valamint a másnap elemózsia mellett azért vettünk egy koriandert, mert számítottunk arra, hogy az esti kapáskor meglesz a betlikerülő pisztráng, legalább egy cevichére való.
Jól okoskodtunk, bár majdnem ráfáztunk. A pisztrángok aznap nem voltak valami aktívak. Illetve amikor kaptak, csak óvatosan húzkodták a feltűzött kishalakat, műcsalira talán kapás sem volt. Aztán végül emelkedett a kapásjelzőm és fogtam egy átlagos pisztrángot. Ez volt a nap egyetlen és négynapos, felejthetetlen horgászatunk utolsó hala. Igazi, korianderes ceviche lett belőle, főételnek pedig egy tonhalas-paradicsomos spagetti. Konzervekből. 
Viszonylag korán lefeküdtünk, másnap 10.45-re legkésőbb Gedserben kellett lennünk kompindulásra. 

04.19.


Úgy meghúztam volna még egyszer a befolyót!
Visszafelé láthattuk világosban azt, amit jöttünkkor sötétben kihagytunk. Irigylésre méltóan tisztán és rendben tartott földek és szélmalom erőművek mellett vezetett az út. Meg is jegyeztük milyen elmaradottak ezek a skandinávok szelet használnak, biztosan nem ismerik az atomot. Bezzeg nálunk épül Paks 2 és nagy terhek a fenntartható energiatermelésen. Példát vehetnének rólunk!

Az Öresundon

Lund és Malmö után fel az Öresundra - nahát a híd két oldalán szélmalmok ameddig a szem ellát - majd be az alagútba, hogy tökéletesen alákerüljük Koppenhágát. Ahogy délnek vettük az irányt, szinte kilométerről kilométerre színesedett a vidék. És ez a vidéki Dánia! Mintha minden Legóból lett volna megépítve. Emlékszem az első Legóimra, azok frankón így néztek ki. A házak, az ajtók, az ablakok. A végtelen egyszerűség és funkcionalitás, mindenféle veretés nélkül. Sehol egy feltűnő verda, se a svédeknél se a dánoknál. Dánia legdélebbi részén belepisiltünk az Északi-tengerbe és a Balti-tengerbe egyszerre, majd Gergő elkezdte felolvasni az Estonia komp katasztrófájának vonatkozó Wikipédia szócikkét. A sztori ki is tartott Warnemündéig, no persze csak úgy hogy miközben Gő megpróbált aludni, Balázs meg én vásároltunk ezt azt a fedélzeten található duty freeben. A következő wikipédiázás Drezda környékén kezdődött elsősorban a bombázás és Az ötös számú vágóhíd kapcsán egészen a választófejedelmekig és Elő-Pomerániáig jutottuk. Közben az úton már elhagytuk Prágát és gyötrődtünk Brno felé. A sztráda mindkét oldalán állt a hó. Aztán itthon szélvész és özönvíz.
Mire hazaértünk elállt...

Sok tanulsággal szolgált eme hat nap.
Hosszú útra vigyél magaddal hangoskönyvet!
Csak visszafelé, Budaörs magasságába jutott eszünkbe, hogy még sosem utaztunk ennyit együtt, még sosem voltunk ennyi ideig összezárva: csaknem 3000 km egy autóban, négy nap egy csónakban és egy 20 négyzetméteres házban. Mindenféle probléma nélkül. Jó, mondhatnók, hogy több, mint 30 éves ismeritek egymást, de hát rigolyás vénemberek vagyunk, mégsem volt konflikt.
Aztán ott a víz. Ahhoz képest, hogy ismeretlen terepre mentünk kalauz nélkül és ennyi halat fogtunk, mindenképp elégséges. Nyilván, ha jobban felkészülünk, vagy informálódunk egy kollégánál, jobb lehetett volna a fogás, de így sem volt rossz.
Sajna az nem elég Svédországban, ha az ember mindenféle itthon viselt horgászruházatot magával visz, pláne a vízen. Oda elég speciálisan föl kell öltözni.
Gő jóslata bevált, ő azt mondta, ne vigyünk sok kaját, majd esszük amit fogunk. Tökéletesen osztottuk be a fogást, minden napra jutott zsákmány, úgy is, hogy a halak felét visszaengedtük.
Jómagam 6 darab pisztránggal végeztem a horgászatot 2-1-2-1 napi elosztásban.
Gilisztával, csontival még csak kapásunk sem volt a négy nap alatt, minden kishallal és wobblerrel fogtunk.
Majd egy teljes hét alig tűnt többnek, mint egy hétvége.
Bármikor, bárhova utaznék a két gyíkkal, csak anyagilag kell összeszedjem magam.
Így megy ez...



  


      
    

  











 













               







  














2017. január 17., kedd

Houser in da house

A második Jim Houser-sorozat került fel a falamra tegnap. Ezúttal nem printek, hanem deszkák.

Cairo, Ben, Zack és José

Tavaly, nagyjából ilyenkor, még mielőtt Santos szólt volna, már kiderítettem, hogy az Enjoi Skateboardsnál, kedvenc "művészemnek" - fújj de utálom ezt a szót - Jim Housernek lesz egy "guest" szériája.
Ettől kezdve folyamat nyomasztottam Sunny-t, aki az Enjoi hazai terítésért felel, hogy nekem aztán mindenképp rendeljen!  
Megint jött a centivágás, a várakozás, míg augusztusban megjelent a boltokban a sorozat. A hat deszkából négyet szemeltem ki és mivel a magyar piacra csak egy modell érkezett, internetes rendelésbe kezdtem Palkó segítségével.
A Fame-ból, Bécsből jött az első.
Lengyelországból érkezett a következő.
Santos hozott egyet a dizstribúcióból.
Majd végül, de nem utolsó sorban Novák Marci Angliából paypalozta az utolsót.
Tegnap pedig felkerültek a falra! Köszönet minden közreműködőnek!










2017. január 8., vasárnap

Közkívánatra: citromos piskóta!

Karácsonyi sütitémám a citromos piskóta. Ezt is a zseniális Raymond Blanc-nak köszönhetem, mint a kacsamell sonkát.


Régóta akartam ragacsos szélű, homogén piskótát csinálni. Nézegettem is recepteket, de nem tűnt elég megbízhatónak egyik sem. Aztán karácsonyra rendeltem pár angol nyelvű szakácskönyvet a boltba, köztük Raymond Blanc-ét is. (Ha hiszitek, ha nem, a könyv a kacsamell sonkánál nyílt ki először, amikor belenéztem...)
Szóval nézegettem a könyvet és a desszerteknél rábukkantam erre tökéletességre.
Aszondja, hogy veszel 300 gramm cukrot. Raymond kristályt használ. A kísérletezgetés során - két héten belül négyszer csináltam - kiderült, hogyha 200 kristály és 100 gramm barna cukrot használok, kicsit fanyarabb lesz a tészta. Nekem ez bejön. 
Beleütöl a cukorba 5 szép tojást. Összekutyulod, habverővel, kézi erővel. Olvasztol 80 gramm vajat. Lehet 82, mert a vajjal bekened a sütiformát, beleteszed a levágott sütőpapírt, majd a külsejét is megvajazod, hogy ráragadjon a papíros. Nézd a videót!
A cukros tojásba teszel egy csipet sót, alkoholt. (Én először whiskeyt, majd bacardit használtam.) És belereszeled 3 citrom héját. Megint kevered szép simára. 
Jöhet 140 gramm tejszín. Raymond itt azt mondja "döbül krím". A double cream legalább 40% zsírtartalmú tejszínt jelent. Mivel én ilyet nem találtam, a Milli 35%-os habtejszínével csinálom a piskotit. 
Szóval tejszín, kavarás, azt 240 gramm, fél teáskanál sütőporral ellátott liszt beleszitálása és az olvasztott vaj hozzáadása következik. (A teáskanál Raymond-nál nagyjából egy miféle evőkanálnak felel meg!) Simára keverés, nagyon szép simára keverés.
Közben mondanom sem kell, asütő már 180 fokos!
A masszát bétessékeljük a formába, majd a sütőben. 1 órát, 1 óra 15 percet kap, félidőben megfordul.
Kivétel után szinte egyből rácsra kerül, hűlni a mester intése szerint, mert ha a formában marad a keletkező gőzt beszívja a piskóta és nehéz lesz a nedvességtől. Ha megfoghatóra hűlt, kézzel a papírt is lehúzhatod az aljáról. (Ha máshogy teszed vissza a rácsra, szép ábrát ad a lenyomat.)  
Nagyjából húsz percet pihentesd, mielőtt bekened négy evőkanálnyi felforrósított baracklekvárral. A lekvár lesz a "vízzáró" réteg a piskóta és a citrommáz között. 
Következik a máz. Három evőkanál - szerintem ennyi elég - porcukorhoz, egy citrom reszelt héját és egy fél citrom levét adod és szépen elkevered. Kézmelegre melegíted, majd 2-3-szor átkened vele a piskótát. Elzárod a sütőt, visszateszed bele a sütit és 5 percet szárítod. (A máz állaga-vastagsága erősen függ a cukor-citrom aránytól. Ha kevesebb a lé, tömörebb, vastagabb lesz a máz.)
Hagyod lehűlni, utána szeletelheted. 

Citrommal-naranccsal is próbáltam már. A főnök azt írja lehet grapefruittal is. Nekem a lime is megfordult a fejemben. Kísérletezgessetek! 
Sok kaját csináltam már ilyen-olyan mesterszakácsok receptjei alapján, de ez sikerült eddig a legjobban. 


Hozzávalók:
300 gramm cukor
5 tojás
140 g. zsíros tejszín
240 g. liszt
80 g vaj
1 csapot teáskanál sütőpor
csipet só
25 cl alkohol
3 citrom héja

Vízzáró réteg:
3 evőkanál baracklekvár

Máz:
3 evőkanál porcukor
fél citrom leve.  

Ahogy Raymond készíti:


                                  

És a recept a honlapon itt: Citromos süti
            
Külön öröm, hogy a süti-fotókat Rozsi készítette! Itt találjátok további képeit: Roachy Photography




2016. december 16., péntek

Kacsamell sonkát csinálsz!

Kacsamell sonka a nagyszerű Raymond Blancnak köszönhetően, ugyanis a Paprika TV-n láttam/halottam először erről a csemegéről.


Persze Raymond sokkal szebben lenyesi a kacsa bőrét, utána follpackba hengergeti és majdan kisüti a salátához amivel a kacsamellet tálalja.
Szóval veszel kacsamellfilét. Én egy féllel kezdtem próbából, de a következő adag két darab négy fele lesz.
Lenyesed a bőrt a tetejéről - most már tudom, hogy a pecsenye kacsamellnek sokkal vékonyabb a hája, mint a simáé, ergo sokkal nehezebb levágni a bőrt.  Durva sóval keversz el kakukkfüvet, kevés borsot és pár borókaszemet. Alaposan besózod a kacsát és a sóágyon egy napra hűtőbe teszed! Másnap alaposan lemosod a sót, megszárítgatod a húst, és muszlinkendőbe vagy textilpelenkába csomagolva kiakasztod tizenkét napra valami olyan helyre, ahol jár a levegő! (Az anyagválasztásánál fontos, hogy jó légáteresztő képessége legyen!)
A lényeg, hogy 4 fok alatt legyen körülötte mindig. Én ezt úgy oldottam meg, hogy jó szeles helyre akasztottam egy kampón, amikor meg melegebb volt, beakasztottam a hűtőbe!

Mennyei csemege, pedig meg sem csináltam a mustáros körtelekvárt, amit terveztem hozzá. Kicsit sós lett, jobban le kell mossam a következő adagot.

Amúgy pofon egyszerű, semmi ördöngösség! (Bár a bőrt még nem próbáltam...)

Érdemes már holnap a piacon kezdeni!

Így csinálja az vén buzeráns:


És ha rákeresel a neten a duck ham szóra, kijön egy csomó találat, ahol mindenféle további praktikákat olvashatsz.

2016. december 11., vasárnap

A bécsi huszonnégyórás - Rapid-Athletic Európa Liga meccs

December közepén a bécsi Rapiddal játszott - már tét nélküli - Európa Liga csoportmeccset az Athletic Bilbao. Természetesen a Magyar Oroszlánok ott voltak az Allianz stadionban.

Micsoda csapat!

Van-e kezdete ennek a történetnek, amit 2011 óta írunk, amikor is Ricsi összeszedte Egoitzot, Jorgét és Mikelt Salzburgban? Igen van, 2011 ősze, amikor is Ricsi összeszedte Salzburgban Egoitzot, Jorgét és Mikelt. Az Athletic meccsei ciklikusságot hoztak közös történetünkbe, félévenként, itt, ott, amott viszontlátjuk egymást. Tehát a történet abszolúte folyamatos. Ennek egy fejezete volt második (harmadik) bécsi kiruccanásunk. (Az első kettő az őstörténet. 2005-ben a 32 között az Austriát kaptuk és többek között Zozo, Gurpegi és Kiss Zoli társaságában kimentünk a meccsre. Azonban a nagy hó miatt elhalasztották a mérkőzést. Hatalmas élmény volt így is, hiszen a vadállat Austria drukkereket kardlappal oszlatták az osztrák rendőrök. És Zolibá - aki már akkor is verette a kasztíliait - vett nekem egy sálat egy szurkolótól. Ekkor találkoztunk először az Athletic nagyszerűségével és vonzerejével: elegáns öregasszonyok és urak tipegtek a stadion felé a térdigérő hóban. A megismételt meccsre aztán már nem jöttek Bilbaóból. Néhány cserediákkal vacogtunk a vendégszektorban.)
Itt - Budapesten, ott - Bilbaóban, vagy amott, bárhol máshol Európában. Az idei őszön a bárhol másholt Bécs jelentette, ezt már augusztus végén megtudtuk.
Október közepére - jó pár emailváltás után - összeállt az Hungariako Lehoiak valaha volt legnépesebb csapata. December 8-án két autóban és a buszon összesen tizenegyen indultunk Bécs felé.
(Hogy legyen miért izgulni arról az Orangeways gondoskodott. December 1-én küldtek egy sms-t, hogy a reggel 7-es busz csak 11-kor indul, vissza pedig 19.30 helyett már háromkor. Ráadásul mindenfelé azt olvastam ezután, hogy az Orangeways november közepe óta csődben van. Ez nem volt túl megnyugtató.)
Aztán mégiscsak rendbe lett minden.
Tamásék autója volt az előörs és középső-hadseregcsoport. Fegyvernemek eloszlása: Zita a bombázóhadosztály, Tamás és Gurpegui a nehézpáncélosok, a pici Gabilondo felderítő- és Astarloza Tamás a huszárság biciklis zászlóalja.
Ricsiék autója a nyugat-hadseregcsoport két koronaőr század, a szálfatermetű Ricsi és Ádám valamint a korelnök Gyuri, mint vezérkar.
Végül a kelet-hadseregcsoport, a a gyors reagálású gépesített gyalogság Gergő, valamint az egyszerű talpasok Zozo és én busszal.
Csütörtök délelőtt tehát három irányból, három ütemben támadtuk az osztrák fővárost. Először az előörs ért Bécs alá, s a megbeszéltek szerint az Athletic főhadiszállásán átvette a menetleveleket. (Vagyis a belépőket, amit én intéztem a klubnál és Ricsi fizetett ki.)

Egyesülünk a Schwedenplatzon. Gergő a legdurvább fejek vágója!

A két szárny nagyjából egyszerre érkezett, sajnos a nyugat-hadseregcsoport egyből csetepatéba is keveredett, amikor a zászlót bontott a leendő csatatér közelében. (Ricsi, Ádám és Gyuri a Rapid stadionjánál parkoltak le, és amikor fényképezkedtek az aréna bejáratánál, a szemköszti bárból kipattant két Rapid-huligán és Ricsire vetették magukat. Kitépték kezéből a magyar zászlót - ami azért is furcsa, mert a fradisták és a rapidosok jóban vannak, vagyis nem igazán érthető, hogy ha már zászló kellett nekik, miért nem az Ádámnál lévő ikurinára vadásztak. Tanulság: meccsnapon nem fotózkodunk az ellenfél stadionjánál.)
Ezalatt a kis időre egyesült középső- és kelet- hadseregcsoport ismét szétvált, hogy némi spéttel felüsse főhadiszállását a főpályaudvar közelében.

Ádám és Ricsi a nyúzás előtt

Közben a baszk harcosok zászlóalja is bejelentkezett, már az előző éjszaka megérkeztek, a légierő hozta őket. A magyar haderő végül a belvárosban egyesült. Végül a hosszúra nyúlt utánpótlásvonalak miatt este 6 után értünk a csatatérre. (Na, elég ebből a hadsereges baromságból!)

Viszontlátás öröme. Na ezért rohantam...

Csak a stadionban találkoztam a baszkokkal. Baszki. Azért akartam a reggeli busszal jönni és a másnap estivel menni, hogy minél többet lehessek velük, erre csak közvetlenül a meccs előtt futunk össze. Hatalmas örömködés a lelátón, Mikel, Jorge, Egoitz, Kubika és még páran akikkel Aubsburgban is voltunk.
Aztán Ricsi felfedezte pár sorral följebb a lengyeleket, akik csatlakoztak hozzánk.
Baszk-magyar-lengyel szurkolócsoport Bécsben! Micsoda multikulti!

Lelátónyi élőkép

A Rapid szurkolói teljes lelátónyi élőképpel készültek. Hihetetlenül szervezetten, koreografálva, percről-percre megrendezve szurkoltak elejétől a végéig. Megkockáztatom ilyen szurkolást még nem láttam élőben! A drapériák, feliratok többször változtak a mérkőzés közben, ahogy a dalok is. Nemcsak átlagos, szokásos dalokat énekeltek. (Például a német szurkolók az utóbbi időben minden pályán ugyanazt éneklik. Lehet bármilyen meccs ugyanolyanok a dalok, csak a szövegük változik. Nem is értem...)
Abszolút Athletic-fakót küldött pályára Valverde, csak Gorka, Rico és Etxeita voltak 26 fölött. Ennek fényében még jó is lehetett volna a meccs, hiszen vasárnap az Eibar ellen sem volt rossz, főleg a második játékrész.
De nem volt az. Egy edzőmeccset láthattunk tulajdonképpen, mindkét csapat számára tét nélkülit.
Úgy tűnt csak a Rapid szurkolói veszik komolyan az egészet.

Mikel zászlója mögött. Sokadszorra.

A félidő lefújása után - ahogy az Baszkföldön szokás - előkerültek a szendvicsek, sonkák, kolbászok és szalámik. És a baszkok megosztották velünk az ibériai csemegéket; Txiki passzolgatta nekünk a szeleteket.
De finom falatok ide-oda, lábunk majd odafagyott az Allianz-stadion betonjához. Jorge meg is jegyezte, hogy szerinte hidegebb van mint Ukrajnában volt két éve. Könnyen lehet, hogy igaza volt. A második félidő első fele szintén edzőmeccset idézet. Az unalmas játékot - a kapuk egyáltalán nem forogtak veszélyben - egy szurkolói közjáték dobta fel: a Rapid szurkolói Justizia por Inigo feliratot húztak ki a tribün közepén, e nemes gesztussal utalva arra, hogy a 2012-ben Bilbaóban a rendőrök által agyonlőtt Inigo Cabacas ügyében még mindig nincs eredmény és igazság. Le a kalappal! (Ezért is fölöttébb furcsa, hogy Ricsit megtépték!)

Justizia Inigorenzat

És amikor már azt képzeltük, hogy nem lehet hidegebb egy tizenhatoson belüli kavarodásból, ide-oda pattogó labdából a zöld-fehérek vezetést szereztek. Szinte azonnali fagyhalál állt be a piros-fehér sarokban.
Onnantól kiabáltuk a baszk Harcoljatok! Harcoljatok! rigmust, azaz Jo ta ke - Irabazi arte! (Üssétek a vasat amíg nem nyertek! - ilyesmi a magyar fordítása.)
Az utolsó tíz percre kanyarodva már-már majdnem szurkolást váltottunk - amikor szarban van a csapat szoktuk énekelni, hogy Beti zurekin! Athletic, beti zurekin!, magyarul Mindig veled! Athletic mindig veled! - és akkor egy a kapott gólhoz hasonló szituációt követően Villalibre a vasárnapi meccshez hasonlatosan belőtte a labdát középre, amit Saborit bekotort. 1-1.
Athletic gu gara! - váltottunk szurkolást - Az Athletic mi vagyunk!

Ricsi és a lengyel. Polak wegier dwa bratanki/ Lengyel, magyar két jóbarát!

A meccsből már alig volt hátra, amit a hideg miatt nem is nagyon bántunk. Benat még próbára tette a Rapid kapusát szabadrúgásból, aztán a török spori lefújta a meccset.
Legalább nem kaptunk ki ebben a hidegben, akkor nem biztos, hogy olyan elánnal és türelemmel várunk volna a közös nagy képre, mint ahogy ettük. (Ricsit kikérdezték a biztonságiak a kora délutáni afférról.)
Számoljátok csak meg, tizenhatan vagyunk a képen. Ennyien még sosem jöttünk össze - baszkok és magyarok - mióta közös történetünket írjuk és akkor még nem vettük a csapathoz Kubikát - az igazi Javi Martinezt, Txikit, a lányokat és a többieket, például Unait, aki szintén tiszteletbeli Magyar Oroszlán. (Nehéz lesz megdönteni ezt a számot. Gyanítom az Athleticnek ehhez Magyarországra kellene látogatnia.)

Megannyi mikulás a baszk tábor

Aztán meg elindultunk a stadionból, egyszerre az osztrákokkal. Ricsiékkel gyorsan elmentem az autóhoz Gergő harci szerekéért, majd vissza a bejárathoz amelyen már kitessékelték a baszk-magyar társaságot.
Mi legyen? Üljünk be valahova! Mikelék szálláshoz közel volt egy plázaszerűség és bár inkább ettem volna bécsi szeletet, a nem túl jó mexikói kajáért kárpótolt a társaság. Egy sör, egy kaja, szaladt az idő az utolsó metró felé, úgyhogy rajtam kívül a magyarok a szállás felé vették az irányt. Én meg pár sörre a baszkokkal tartottam, ha már félévenkénti rendes találkozónk kerete ez alkalommal mindössze huszonnégy órára szűkült.
Elmentünk egy-két helyre, egy-egy krigli mindenhol, ahogy az a baszkokkal szokás. Hanem elég érdekes volt, hogy az egyik helyen lehetett bent bagózni. Az ifjúkoromra emlékeztetett, amikor néha úgy éreztem, hogy a bagószagú ruhámtól vagyok másnapos. Az utolsó bárban már csak Egoitzzal és Jorge-vel mentem és közben megfordult a fejemben, hogy vajon mennyit fogok fizetni a taxiért. (Se kedvem, se energiám nem volt a fagyos-rohanós nap után az éjszakai járatokat bogarászni, bár az időjárás egyik bárról a másikra hirtelen megenyhült.)
Visszakísértem a srácokat a hotelhez, azt fogtam egy taxit. Vagy negyedórát furikázott és már arra gondoltam, hogy ezt biztos nem úszom meg 30 euró alatt, de amikor a Hauptbahnhofnál kiszálltam, emberünk 13,5 eurót kért. Hát ekkora út itthon sem nagyon kerülne kevesebbe!
Amikor ledőltem, csak akkor éreztem,  hogy mennyire sikerült szétcsapnom magam.

A szétcsapás hatására péntek reggel megküzdöttem démonaimmal. Háromnegyed tízkor rohanós zuhany, majd szálláselhagyás. A pályaudvaron megint felbomlott a társaság: Zita a két Tamással és Gabival az autóhoz, Gergő, Gurpe, Zozo meg én a pályaudvaron játszottunk el egy részt a Terminál című filmből. Nekem óráknak tűnt az idő amit ott voltunk. Aztán az autósok visszatértek, Astarloza csapódott hozzánk, mert Zita a karácsonyi vásárt nem akarta kihagyni. Mi meg elkísértük Gurpegit a sörök bécsi mekkájába.
Na az tényleg durva volt. Még baszk sört is lehet kapni!

És már vége is volt. Elbúcsúztunk Tamástól és Gurpegitől, az Schwedenplatznál gurítottunk még egy italt - egy bagózós kocsmában - azt fel a buszra és auf wiedersehen!

Hazafele úton megbeszéltünk jó pár dolgot. Egyetértettünk abban, hogyha 11-kor érkeztünk volna és este 7kor indulunk vissza, akkor nyilván több időt tölthettünk volna a baszkokkal, viszont a hideglelés és fáradtság mélyebb nyomot hagyott volna bennünk.
Igen érdekes volt, hogy a társaságból hárman egészen biztosan el voltatok hűlve attól, hogy Mikel, Egoitz és Jorge mennyire örül nektek, pedig alig pár órára találkoztatok velük. (Na jó, Zozo két napra.) Most már értitek miért akartam annyira rohanni és találkozni velük?
Aztán Győr közelében leszállt Gergő és mi Zozóval ahogy nemrég jöttünk, úgy visszazötykölődtünk Budapestre...
      
Kis hiányérzetem maradt annak ellenére, hogy az eredmény miatt nem volt ok szomorkodásra. Nem ettem wienerschnitzelt, pedig nagyon rágyúrtam és pontosan tudjátok mennyire szeretem a helyi ízeket tesztelni. Másik bosszúságom, hogy a meccsen kívül, mintegy 3-5 sörnyi időt tudtam csak bilbaói barátaimmal tölteni.
Harmadik, hogy kicsit árvának éreztem magam Ricsi nélkül, annyira megszoktam már, hogy mindig együtt megyünk a meccsekre. (Így aztán képekkel se nagyon tudtam annyira illusztrálni a bejegyzést, amennyire szoktam.)

A fotókat a Rapid ultráinak oldaláról, Ricsitől és Mikeltől nyúltam és Pál Gabilondo is adott párat.








2016. november 3., csütörtök

m&m's

m&m horgászik, azaz Márton és Máté horgászik. Másodszor együtt, ezúttal két napot.

Miután szeptemberben gyerekpecát tartottunk - lásd előző bejegyzés - egyértelmű volt számomra, hogy a következő kiruccanásra viszem az öcsémet. Szárnypróbálgatás után a mélyvízbe került. Gergő nagyszerű terve szerint először a Csatira mentünk, hogy sügéreket, csukát és kishalakat fogjunk, és még aznap este át Csongrádra, ahol süllőzni terveztünk.

Fél hetes, sötétben indulás, hogy nyolckor már bevethessünk. És csak apám telefonjai: "na, horgásztok már?", "na fogtatok már halat", "na Márton élvezi?" szakítottak meg a csalétkek felkínálásában.
Gő és Galambér is elkezdték szórni a plasztikot, az igen alacsony és nagyon tiszta vízben.
A sügérek kérem azok jöttek szépen. Ennek igencsak örültünk, ugyanis ebédre ceviché-t terveztünk. (A ceviche dél-amerikai étel. A friss halfilére citruslét locsolnak, állni hagyják, ízesítik és befalják.) Egy óra magasságában nekiálltam kilenc szép sügi lefilézésének. Citrom és lime levet locsoltam rájuk, lilahagymát karikáztam és megsóztam. Sajna a koriander zöld és chili lemaradt. (A ceviche-ről bővebben itt és itt.)
Húsz percet álltak a haldarabok a löttyben, aztán nachosszal megettük. (Márton asszem másfél falatot gyűrt le. Kilenc és félévesen asszem én sem lelkesedtem volna a citromos nyers halért...)
Nagyon jó dolog a ceviche. Így is meggyőzött, hátha még legközelebb nyugodt, konyhai körülmények között tudom csinálni, rendesen felkészülve minden hozzávalóval!

Máté kifogta, Márton visszaengedte

A délután csendesebben telt - bár fenéken fogtam egy majdnem méretes csukát - Márton pedig események híján a folyami rákok űzésével foglalatoskodott. A Csatiban rengeteg rák van - itt a védelemnek semmi értelme látszólag - és szépen odagyűltek ahova a kishalaknak beetettünk. Márton vágott egy alkalmas pálcát magának, rákötöttünk egy damilt, pici ólmot és horgot a végére. Döglött csalihallal Márton remekül aprította a rákokat, de volt olyan is, hogy sikerült kiemelnie a kishalazó hálót, amiben két rák is tanyázott.
Volt ott minden. A rákok a Pista nevet kapták, a legnagyobb természetesen Orbán Pista volt, de Márton a parttól úgy fél méterre egész Pista-falvát, kolóniát látott annak minden nehézségével, például a migráns kishalakkal és a kényszer-betelepítési kvóta elleni népszavazással.
Mindeközben Gő és Balázs megfogták a másnapra való kishal adagot: jóképű vörösszárnyúak, mini-dévérek és sencik adták a csalihalak zömét.

Pisták a Pista utca 45-ben

Márton Csati-i sügérrel

Sötétedés körül indultunk át Csongrádra. Ott sem hagytuk alább a minőségi kaják elkészítését és bekebelezését. Tejszínes vargánya-őzláb levest készítettem, amit kivájt zsemléből kanalaztunk. Sajnos Márton erről lemaradt, mert ugyan nem kellett sokat várni a levesre, de ő az egész napos rákászás és sügerezés közben érthető módon teljesen kimerült.
Paradicsomos-fokhagymás - és jó parmezános - tésztával nyomtuk le a leves erdőízét és nyugovóra tértünk, hogy az átállított óra szerint kelhessünk jó korán.

Galambér pazar fotója a gombalevesről. Hmmm...

Így is lett, bár már fent volt a nap mire elindultunk. Szél van. Azanyád!
Kitelepültünk a tuti süllőző helyre, ahol akkor is lehet fogni, amikor máshol nem. Visszagondolva a történtekre baljós előjelként is vehettük volna azt, hogy a tuti helyen Márton fogta az első és mint kiderült egyetlen halat - saját maga harmadik sügerét.
Azt annyi. Átmentünk a kis erdőhöz. Hiába. A nap első és utolsó hala - vagyis az első és a második - között, mintegy nyolc óra telt el. Márton és én is elcsesztünk egy-egy kapást a kövezésen és a hétvége utolsó halát Gergő fogta, mit tesz isten, egy sügért.
Pont. Vége. A szél, a hideg, a kapástalanság olyannyira kedvemet vette, hogy előbb fejeztem be a horgászatot, mint a kistesóm. (Visszagondolva már szégyenlem magam, hogy ilyen példát mutattam neki...)

Márton tiszai sügérrel

Hogy azért minden jó, ha vége jó legyen, a háznál elképesztő türelemmel és precizitással megnyúztam Márton mindhárom sügérjét. Galambér meg is jegyezte, hogy milyen szépen dolgoztam.

A hazaúton bosszankodva elemeztük ki a helyzetet. Már a Csatin is minden halat búvóhely, akadó közeléből szedtük ki. Ami csukát láttunk mind a partközelben volt. A Tiszán megélt néhány kapás után egyből akadt minden horgunk. Vagyis a hideg betörés miatt a halak behúzódtak a fedezékükbe és nem igazán akartak kimozdulni onnan. Soha többé nem horgászunk ilyen időjárásban! Fölösleges.

A történet végére azt tett pontot, hogy Márton anyukája megsütötte a halakat. Nagyon ízlett nekik és Márton büszke volt, hogy az ő fogása tányérra került.

Következő felvonás november 20. Omszk. Márton jössz?